AKTUÁLIS, HÍREK
FIGYELEMFELHÍVÁS
RENDEZVÉNYEK
ÉRDEKEGYEZTETÉS
KÉPVISELŐI FÓRUMOK
EURÓPAI UNIÓ
JOGI ISMERETEK
MUNKABIZTONSÁG
MUNKAEGÉSZSÉGÜGY
KÉMIAI BIZTONSÁG
SZABVÁNYOSÍTÁS
BALESETBIZTOSÍTÁS
EGYÉNI VÉDŐESZKÖZ
MUNKAVÉDELMI KÉPVISELŐK

MAGYAR FÓKUSZPONT
TAPASZTALATCSERE
KÉRDÉSEK-VÁLASZOK
HÍRLEVÉL
KIADVÁNYOK, SEGÉDLETEK
KAPCSOLATOK

Intézmények
Folyóiratok
Civil kapcsolatok

JOGSZABÁLYOK
RENDELET TERVEZETEK
RENDELET-TERVEZETEK
ÜZLETI VILÁG
Főcze Lajos Alapítvány a Munkavédelmi Képviselőkért
Székhelye: Budapest, 1068 Benczur u. 45. Telefon: 321-1969, Fax: (36-1) 461-2485
E-mail: mvkepviselo@t-online.hu
Az alapítvány kuratóriumának elnöke: dr. Váró György

RENDELET TERVEZETEK


INDOKOLÁS

 

a foglalkozás-egészségügyi szolgáltatásról szóló 27/1995. (VII. 25.) NM rendelet módosításáról szóló

…/2008. (…) SZMM rendelethez

 

 

Tekintettel arra, hogy az államháztartás hatékony működését elősegítő szervezeti átalakításokról és az azokat megalapozó intézkedésekről szóló 2118/2006. (VI. 30.) Korm. határozat értelmében 2007. január 1-jével az  Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (a továbbiakban: ÁNTSZ) munkaegészségüggyel kapcsolatos feladatai átkerültek az Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Főfelügyelőséghez (a továbbiakban: OMMF), illetve a foglalkozás-egészségügyi szolgáltatásról szóló 27/1995. (VII. 25.) NM rendelet (a továbbiakban. R.) hatálybalépése óta bekövetkezett jogszabályi változások jelentős mértékben befolyásolták az R. végrehajthatóságát, szükségessé vált az R. szabályozásának rendelkezéseinek újragondolása és módosítása.

 

A munkavédelem szervezeti integrációja lehetővé tette, hogy a munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvényben (a továbbiakban: Mvt.) meghatározott munkaegészségügyi feladatok, a szolgálatok alap- és közreműködői feladatai a végrehajtásra kiadott jogszabályban kerüljenek meghatározásra.

 

Figyelemmel arra, hogy a foglalkozás-egészségügyi szolgáltatók (a továbbiakban: szolgáltató) a munkaegészségügyi szakfeladatokat a munkáltató felkérésére látják el, a feladatok ellátása ellenőrizhetővé válik a munkavédelmi felügyelet számára.

 

Tekintettel arra, hogy az Országos Munkahigiénés és Foglalkozás-egészségügyi Intézetnek (a továbbiakban: OMFI) sajátos és meghatározó szerepe van mind az OMMF által végzett hatósági ellenőrző tevékenység háttér-intézményeként, mind a foglalkozási eredetű megbetegedések kivizsgálása területén, indokolttá vált tevékenységének az R.-ben történő szabályozása. [R. 1. § (1)]

 

Az egészségügyi tevékenység végzésének egyes kérdéseiről szóló 2003. évi LXXXIV. törvény 7. §-ának (2) bekezdése sorolja fel azokat a jogviszonyokat, amelyek keretében az egészségügyi dolgozó egészségügyi tevékenység végzésére, illetve az abban történő közreműködésre jogosult. Tekintettel arra, hogy a felsorolt jogviszonyok között az orvosi magángyakorlatot nem szerepel, a szabályozás következetességének megteremtése érdekében indokolttá vált az R. módosítása, amely eredményeképp az orvosi magángyakorlat helyét az egyéni vállalkozás váltotta fel. [R. 2. § (2)]

 

Pontosításra szorult az R.-ben az egészségkárosító hatás kifejezés is, mert a gyakorlatban az egészségkárosító tényező kifejezés alkalmazása jellemző, továbbá az egységes értelmezés érdekében szabályozásra került a szolgálatok helyszíni munkavédelmi ellenőrzésének gyakorlati megvalósítása is. [R. 3. § (1)]

 

Módosítani kellett az R.-ben a krónikus megbetegedésben szenvedő munkavállalók megelőző gondozásával kapcsolatos megnevezést, mivel a gondozás helyett a krónikus betegségben szenvedő munkavállalók egészségi állapotának - a munkavégzésből és a munkakörnyezetből származó egészségkárosító kockázatokkal összefüggésben történő - ellenőrzése a szolgáltató feladata az ILO 168. számú egyezménye alapján is. [R. 3. § (2)]

A közúti járművezetők egészségi alkalmasságának megállapításáról szóló 13/1992. (VI. 26.) NM rendelet szerint mind az alapszolgáltatást nyújtó foglalkozás-egészségügyi szolgálat, mind a szakellátó hely orvosa elvégezheti a nem hivatásos (1. csoportba tartozó) és a hivatásos (2. csoportba tartozó) közúti járművezető munkavállaló egészségi alkalmassági vizsgálatát. A gyakorlatban azonban nem volt egyértelmű, hogy ez a tevékenység az alapszolgáltatást nyújtók esetében az alapszolgáltatás keretében vagy pedig külön díjazásért végezhető. A módosítás pontosítja a szabályozást, amely szerint csak a járművezetői munkakörben, illetve a munkakör kapcsolatban rendszeres gépjárműhasználatra kötelezett munkavállalók egészségi alkalmassági vizsgálata az alapszolgáltatás része, a nem ilyen munkakörben foglalkoztatott munkavállalók esetében a vizsgálat külön díjazás ellenében végezhető.  [R. 3. § (3)]

 

A gépjárművezetők alkalmassági vizsgálatának elvégzésére jogosult foglalkozás-egészségügyi szolgálatok meghatározásának pontosítása mellett új rendelkezés, hogy a 2. csoportba tartozó (hivatásos), de nem munkavállaló közúti járművezetők egészségi alkalmassági vizsgálatát a jövőben a foglalkozás-egészségügyi szakellátó helyek orvosa végzi el, ezért a javaslat beemeli a szakellátó helyek feladatai közé a nem szervezett munkavégzés keretében dolgozó, a 2. csoportba tartozó közúti járművezetők egészségi alkalmasságának vizsgálatát. [R. 4. § (2)]

 

Figyelembe kellett venni a munkáltatóknak az Mvt.-ben a munkaegészségügyi szaktevékenységnek minősülő feladatok ellátásával kapcsolatos kötelezettségeit. A gyakorlatban felmerülő értelmezési nehézséget küszöböl ki az R. módosítása azzal, hogy egyértelművé teszi, hogy a szolgálatok az alapszolgáltatásra létrejött szerződés keretén belül kötelesek teljesíteni a közreműködési feladataikat. [R. 3. § (4)]

 

A javaslat megoldást keres arra a gyakorlati problémára, hogy ki fizesse a járóbeteg-szakellátás költségét, ha a beutalásra a munkaköri alkalmassági vizsgálatok keretében az alkalmasság megállapítása érdekében van szükség. A munkaköri alkalmasság megállapításához – a foglalkozás-egészségügyi szolgálatok orvosa által elvégzett vizsgálatokon kívül – szükség van egyes olyan, a munkavállaló egészségi állapotának felmérését szolgáló vizsgálatokra (pl. hasi ultrahang, ernyőképszűrés, nagy laboratóriumi vizsgálatok, szemészeti szakvizsgálat stb.), amelyhez szükséges szakértelemmel és felszereléssel a foglalkozás-egészségügyi szolgálatok nem rendelkeznek. Ugyanakkor a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény (Ebtv.) 10. §-a (1) bekezdésének db) pontjának rendelkezései nem teszik lehetővé ezen vizsgálatoknak az Egészségbiztosítási Alap terhére történő finanszírozását. Az Ebtv. a foglalkozás-egészségügyi szolgálat orvosának az Egészségbiztosítási Alap terhére térítendő járóbeteg szakellátásra való beutalást csak üzemi baleset (munkabaleset és üzemi úti baleset) vagy foglalkozási megbetegedés esetén teszi lehetővé.

 

A munkavállalók egészségének, biztonságának megőrzése szempontjából kiemelkedő jelentősége van az adott munkakörrel járó kockázatok figyelembevételével történő egészségi alkalmasság (vagy alkalmatlanság) szakszerű megítélésére épülő munkába állításnak. Az alkalmassági vizsgálatok elvégeztetéséért a munkáltató felelős, az ezzel összefüggésben keletkező költségeket és egyéb terheket nem lehet a munkavállalóra hárítani. Ez a szabályozás összhangban van az uniós szabályokkal és a munkavállalók biztonságáról, egészségéről és a munkakörnyezetről szóló, a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia 1981. évi 67. ülésszakán elfogadott 155. számú Egyezmény kihirdetéséről szóló 2000. évi LXXV. törvénnyel kihirdetett ILO 155. egyezménnyel is.

 

Az Ebtv. fent hivatkozott szabályozása miatt a foglalkozás-egészségügyi szolgálat legfőbb prevenciós feladatának, a szakmai elvárásoknak nem tud eleget tenni a szakellátások térítési kötelezettsége miatt. Az e téren mára kialakult helyzet ellentmondásos: a mintegy 3400 orvos közül csak 30 %-uk a foglalkozás-egészségügyi tevékenységet végző orvos, 56 %-uk háziorvosi praxis, 16 %-uk egyéb ellátás mellett nyújt foglalkozás-egészségügyi szolgáltatást. Ez utóbbi két kategóriába tartozó orvos az egyéb tevékenységének jogcímén – pl. háziorvosként – veszi igénybe az Egészségbiztosítási Alap által finanszírozott járóbeteg szakellátást foglalkozás-egészségügyi célokra is.

 

Az alkalmassági vizsgálatokhoz szükséges járóbeteg-vizsgálatra utalt munkavállalók vizsgálatának költsége éves szinten nem túl jelentős, mintegy 100 millió forintra becsülhető.

 

Az alkalmassági vizsgálatokhoz kapcsolódó járóbeteg-szakellátás kizárása az Egészségbiztosítási Alap által történő finanszírozásból szakmailag azért is elfogadhatatlan, mivel a foglalkozás-egészségügyi ellátás is a népegészségügyi prevenciós ellátások közé sorolt feladat.

Úgyszintén nem magyarázható az, hogy az egész Egészségbiztosítási Alapot fenntartó munkavállalói réteg munkaképességének, egészségének megőrzését szolgáló vizsgálatok miért nem finanszírozhatók az általuk, és a munkáltatójuk által teljesített befizetésekből.

 

Fentiek miatt szükséges az Ebtv. finanszírozási szabályai és az NM rendeletben szereplő beutalási jog szabályozása összhangjának, a finanszírozási háttérnek a megteremtése. Ennek érdekében a javaslat három alternatívát tartalmaz:

 

„A” változat:

A jogosultság visszaállítása érdekében kezdeményezni szükséges, hogy az egészségügyi miniszter az egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvényben kapjon felhatalmazást arra, hogy a foglalkoztatáspolitikáért felelős miniszterrel egyetértésben külön rendeletben szabályozza a szolgálatok járóbeteg szakellátásra való beutalási jogát és eseteit valamennyi érintett által elfogadható módon. Egyidejűleg kezdeményezni kell a törvényben a járóbeteg-szakellátás Egészségbiztosítási Alap terhére történő igénybevételének lehetőségét is a munkaköri alkalmassági vizsgálatok körében.

 

„B” változat:

Tekintettel arra, hogy jelenleg az Egészségbiztosítási Alap terhére nem végezhetők el ezek a kiegészítő szakvizsgálatok (pl. tüdőszűrés, laborvizsgálat, hasi ultrahang), így azok finanszírozását – a jelenleg rendezetlen és ellentmondásos finanszírozási helyzet miatt – a munkáltatóra kell terhelni.  A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVIII. törvény 1. számú melléklete 8. pontjában rögzítettek alapján a természetbeni juttatások közül adómentes a foglalkoztatás egészségügyi ellátás, valamint a jogszabály által előírt használatra tekintettel juttatott védőeszköz továbbá baleset- és egészségvédelmi eszköz, ezért a munkaköri alkalmassági vizsgálatokhoz szükséges kiegészítő járóbeteg szakellátások költsége a foglalkoztatás egészségügyi ellátás jogcímén ennek alapján válik elszámolhatóvá.

Ezen megoldás ellen ható legfőbb tényező, hogy a munkáltató – a számla kifizetése kapcsán – tudomást szerez arról, hogy mely dolgozójánál milyen szakvizsgálat vált szükségessé. Személyiségi jogokat sérthet, ha például valamely dolgozót pszichiátriára kellett utalni és ennek ténye a munkáltató számára nyilvánvalóvá lesz.

 

„C” változat:

Ebben a változatban a javaslat a járóbeteg szakellátások költségeit a foglalkozás-egészségügyi szolgáltatókra terheli. Tekintettel arra, hogy ezen javaslat megvalósulása esetén a szolgálatok a költségeket tovább terhelnék a munkáltatókra, közvetve a munkáltatók terhei növekednének, hasonlóan a „B” változathoz.

[R. 3. § (5) bekezdés]

 

Az alkalmi munkavállalók foglalkoztathatósági vizsgálatának elrendelése óta eltelt idő tapasztalatai azt mutatják, hogy a rendelkezés a gyakorlatban nem hajtható végre, ezért a vonatkozó előírás hatályon kívül helyezése szükséges a munkaköri, szakmai, illetve személyi higiénés alkalmasság orvosi vizsgálatáról és véleményezéséről szóló 33/1998. (VI. 24.) NM rendelet módosításáról szóló tervezetben. Ennek megfelelően elegendő a külön jogszabály szerinti személyekre utalni, annak tételes nevesítése szükségtelen. [R. 4. § (1)]

 

Tekintettel arra, hogy a szakellátó helyek alapszolgáltatást is elláthatnak, rendezni kellett azt a helyzetet, amikor a munkavállaló I. fokú alkalmassági vizsgálatát ugyanaz az alapszolgáltató látná el, amelynek feladatai közé II. fokú vizsgálat is tartozik. Ennek megfelelően a tervezet kiegészítést igényelt, mely szerint ilyen esetben az eljáró szakellátó helyet az ÁNTSZ jelöli ki.  [R. 4. § (3)]

 

Az R. 3. §-a tartalmazza a foglalkozás-egészségügyi szolgálatok működésével kapcsolatos minimumfeltételeket. Tekintettel arra, hogy az egészségügyi szolgáltatások minimumfeltételeinek meghatározására az egészségügyi miniszternek van hatásköre, a foglalkozás-egészségügyi szolgálatok szakmai minimumfeltételeit a 60/2003. (X. 20.) ESzCSM rendelet rögzíti.

A két rendelet több esetben nincs egymással összhangban, mert az ESzCSM rendelet egyrészt nem tartalmazza annak lehetőségét, hogy szakorvos-jelölt is elláthatja felügyelettel a foglalkozás-egészségügyi tevékenységet, másrészt rögzíti, hogy az ápolói feladatokat milyen szakképesítéssel lehet ellátni.

Az R. kiadása idején még kevés volt a foglalkozás-egészségügyi (üzemorvosi) képesítéssel rendelkező orvosok száma, ezért került sor arra a szabályozásra, hogy szakorvos-jelöltek is nyújthatnak foglalkozás-egészségügyi szolgáltatást. Az R. megjelenése óta eltelt több mint 12 év alatt a helyzet megváltozott, a kivételes szabály fenntartása többé már nem indokolt, ezért indokolttá vált a 3. §-ban foglaltak hatályon kívül helyezése, amely egyben a két jogszabály közötti ellentmondást is megszüntetné.

Ugyanez vonatkozik az ápolói feladatok ellátásához szükséges szakképesítésekre, amelyeknél az R.-ben szereplő kivétel – hasonlóan az orvosok esetéhez – további fenntartása az eltelt idő miatt már nem indokolt. [R. 5. § (2)]

 

A hatályos rendelet értelmező rendelkezései közül törlésre kerül a „foglalkozási egészségi osztály”, valamint a „munkahigiéné” definíciója, tekintettel arra, hogy ezeket a fogalmakat a jogszabály nem használja. [R. 5. § (2)]

 

2007. január 1-jével a munkaügyi központok megyei szervezetei regionális szervezetekké alakultak át, a javaslatban ezek a változások átvezetésre kerülnek. [R. 5. § (3)]